Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A pastunok (afgánok)

2014.04.21

A pastunok (vagy pastuk) a kelet-iráni népek közé tartoznak, akárcsak az oszétok és a jászok. A pastunok ismertebb elnevezése: afgánok. Nyelvük a pastu az iráni nyelvek keleti ágához tartozik. Az ókorban az avesztai és a szkíta-szarmata nyelvek, a középkorban Szogdia, Horezm és Baktria nyelvei, az újkorban a pastu, oszét és a Pamír hegység nyelvei tartoznak ide. A pastun nép a 7-9. századra alakult ki a szakák (közép-ázsiai szkíták) és a szintén kelet-iráni heftaliták keveredéséből. Az afgánok (pastunok) elődei a Szulejmán-hegységben (mai Pakisztán) éltek a kora középkorban, majd onnan rajzottak ki és terjeszkedtek keleti, majd nyugati irányba. Asszimiláltak türk, ind, dard és tadzsik csoportokat. Így alakult ki az afgán nép.

A pastunok mind nyelvileg, mind antropológiailag egyértelműen az iráni népekkel mutatnak rokonságot. Magas termetűek, hosszú fejűek, bőrük világos barna, hajszínük általában sötét, de gyakori a szőke, sőt a vörös haj is. Nem ritka köztük a zöld és a kék szemek előfordulása.

Ma az afgán szót kétféle értelemben használjuk: jelöli a pastun etnikumot (amely Afganisztán legnagyobb népcsoportja, az összlakosság kb. 50 százaléka pastun), másrészt viszont - tágabb értelemben - Afganisztán minden lakóját is érthetjük alatta. A 30 milliós Afganisztánban kb. 14-15 millió pastun él, Pakisztánban pedig 30 millió  (a lakosság 15 százaléka). Afganisztán nyugati, déli és keleti részén többségben élnek, Pakisztánban Beludzsisztán tartomány északi része és Khyber-Pakhtunkwa tartomány az otthonuk.

A pastun nép kb. 350-400 törzsre oszlik, társadalmukat a mai napig a törzsi-nemzetségi kötelékek jellemzik. Keleti (peshawari) és nyugati (kandahári) törzsszövetségekbe tömörülnek, ez alapján alakult ki a pastu nyelv két fő dialektusa is. A nyugati dialektusban a nép neve pastun, keleti nyelvjárásban pakhtun. Az indiaiak patán, pathan nevekkel is illetik őket. Több kutató egyetért abban, hogy a Rig-Védában szereplő pakhta nép a mai pastunok (pakhtunok) egyik elődei lehetnek. A pakhta az ókori Arachosiában élt, kelet-iráni népcsoport volt.

A törzsi rend a letelepedett pastun lakosság körében is mérvadó, meghatározza a politikai lojalitást. A pastunok egy része nomád, illetve félnomád életmódot folytat. Életükben fontos szerepet tölt be a törzsek afféle becsületkódexe, a Pashtunwali, illetve a vallási tradíciók. Szájhagyományban él a Pashtunwali, melynek legfontosabb elvei a vendégszeretet (melmasztja), a bosszú (bádal) és menedék az üldözötteknek (pána). A vérbosszú három dolog miatt történhet: zámin (föld), nő (zán) és zar (arany).  A pastunok többsége az iszlám szunnita irányzatának híve.

A Keletre utazók általában így jellemezték az afgánokat: makacsok, bátrak, vendégszeretők, kitartóak, önfejűek, konzervatívok, harciasak.

A legrégebbi pastu nyelvemlék a Pata Khazana (Rejtett Kincstár) a 18. században lejegyzett antológia, amely a középkorból származó verseket tartalmaz. A legrégebbi vers a legendás afgán király, Amir Kror idejéből származik, 1416-ból, a legkésöbbiek 17. századiak.

Afganisztánban a hegyek között évezredes kultúrák maradtak fenn, évszázadok előtti formában. Sok-sok menekülő nép nyert új otthont és védelmet a hegyek oltalmában, így a pastunok is.

Afganisztán két nagyobb (pastun, tadzsik) és számtalan kisebb nép (üzbégek, türkmének, beludzsok, ajmakok, hazarák stb.) hazája. A szomszédos népek etnikai határai (beludzsok, türkmenek, üzbegek, kirgizek) jócskán benyúlnak az ország testébe; miközben afgánok, vagyis pastunok milliói egybefüggő tömbben élnek Pakisztánban és dari nyelvet (közép-ázsiai perzsát) beszélő tadzsikok Tadzsikisztánban. Afganisztán népeit eltérő nyelvek, szokások és vallások osztják meg.

A muszlim lakosság zöme, az afgánok, a tadzsikok többsége, az üzbegek, türkmenek, beludzsok, kirgizek, ajmakok, mogolok, nurisztániak, dard népek, a pamíri népek többsége hanafi szunnita, de a hazarák, farszivánok és a Nadir sah által betelepített törökség imami síita, a tadzsikok és a pamíri népek között pedig iszmaelita síitákat is találunk.  Mindezekből úgy tűnik, hogy Afganisztán belső viszonyainak a rendezése rendkívül bonyolult feladat. Eltérő hagyományok élnek együtt egy olyan viszonyrendszer közepette, ahol az egyes népek elzárkózása több évszázados rájuk kényszerített védekezés eredménye. A 19-20. századi nemzetközi katonai, állami döntések „természetes földrajzi" határok közé szorítottak különböző népeket oly módon, hogy gyakran az egyik államban uralkodó nép millióit fosztották meg a saját államiságtól másik országhoz csatolva ősi földterületeiket.

Az afgánok (pastunok) történetéről a 17. századig alig vannak ismereteink. Szinte napjainkig megőrizték törzsi kereteiket. A nagy törzsek - abdali, gilzai, afridi, juszufzai - mellett több kisebbre oszlottak - badzsauri, bannudzs, csakmal, dzsadzsi, farmuli, khattak, khostwal, khugiani, kakar, mangal, mahmud, makhbil, marwar, száfi, sinwári, tani, turi, werdaki, waziri, zadran stb. Maga az afgán elnevezés kezdetben a törzsek szövetségét jelentette, a nemzetté válás során pedig a majd megszülető afgán nemzetet.

A Szulejmán-hegységben lakó afgán törzsekről az első elszórt adataink a 7. századból származnak. A későbbi évszázadok folyamán a Goridák és a Gaznavidák birodalmához tartoztak, majd a Kabul központtal létrehozott Nagymogul birodalomhoz. Az afgán törzsek ezen államalakulatokon belül - a keleti államszerkezetek jellegéből következően - bizonyos önállóságot élveztek, de mindezek ellenére gyakran vettek részt a nagymogul elleni felkelésekben is. Szállásterületeik a 17. század folyamán már Kandaharig nyúlottak, amely ekkor már a szafevida iráni sahok uralma alatt állott. Kandahar neve a későbbiekben összefonódott az afgán önállósodási kísérletekkel. 1709-ben Mir Vejsz Hottak, a gilzai törzs főnöke, elűzte a városból a perzsákat és önálló emírnek kiáltotta ki magát.


Az Iránban dúló belháborúkból az afgánok is kivették részüket. 1725-ben - hét évre - afgán kánok szerezték meg a perzsa trónt. Az irániak azonban Nadir sah (1736-1747) trónra emelésével ismét meg tudták erősíteni a korábbi pozícióikat, s 1737-ben sikerült elfoglalniuk Kandahart, majd a nagymogul székhelyét, Kabult is. Nadir sahnak uralma megerősítéséhez szüksége volt az afgánok támogatására. Birtokadományokkal és ajándékokkal maga mellé állította az abdali törzset. Ám az afgánok új felkelésre készültek. A sahot, mielőtt leszámolhatott volna velük, az összesküvés gerincét képező abdali törzs vezetői meggyilkolták. Megszerezve a perzsák kincstárát és tüzérségét, az afgánok Kandaharba vonultak, s az abdali törzsből származó Ahmed kánt sahhá kiáltották ki (1747), megteremtve ezzel az önálló Afganisztánt.

A Szulejmán-hegység és Kandahar között élő afgán törzseknek sikerült több, tőlük északra és északnyugatra levő területet meghódítaniuk, s így határaikat kitolták északon az Amu-Darjáig. Ennek az lett a következménye, hogy az államtestbe több idegen etnikum ékelődött be. Ma az afgánok az ország lakosságának 45-50%-át teszik ki. Az afgán etnikai tömb azonban nemcsak átnyúlik Pakisztánba, hanem az ott élő afgánok többen is vannak mint az afganisztániak. Ez a furcsa helyzet az ún. Durand-vonal államhatárrá válásának a következménye.

A 19. század második felétől nemcsak az angolok fenyegették már Afganisztánt, hanem a Közép-Ázsiát elfoglaló cári Oroszország is. A kettős szorításban az afgán uralkodók hol ide, hol oda fordultak segítségért. Az 1879-80. évi angol-afgán háborúban az afgánok az angolokat visszavonulásra kényszerítették. Anglia lemondott a túl sok véráldozatba kerülő gyarmatosításról és megelégedett a formális függőség elismerésével, egy látszólag angolbarát uralkodó trónra ültetésével. Mindehhez jól jött az angoloknak, hogy maga az új uralkodó, Abdurrahman (1880-1901) is angol segítséggel akarta megszilárdítani hatalmát. A későbbiekben megpróbált letérni az angolbarát politika útjáról, de a cári támadások újból és újból rákényszerítették, hogy az angoloktól kérjen segítséget.
Közép-Ázsia meghódítását befejezve, a cári csapatok elfoglalták Merv városát, előrenyomultak a türkmen steppéken, majd az Amu-Darja partjáig, keletebbre pedig a Panzs folyó völgyéig. Ott megközelítve Brit-India határait, szembe találták magukat a brit gyarmati érdekekkel. A fegyveres konfliktusnak 1885-ben angol-orosz megegyezés vetett véget, mely orosz-afgán államhatárnak nyugaton a Heri-Rud-Zulfagar vonalat, majd az Amu-Darját és a Pandzs folyót jelölte ki, noha az afgánok még ezt a térséget nem vették birtokukba. Ez a szerződés rögzítette Afganisztán ütközőállam-státusát, a brit gyarmatok védelmében.

Az 1885. évi afgán-orosz háborúnak angol-orosz megegyezés vetett véget. Ilyen helyzetben illúziónak tűnt Abdurrahman elzárkózó, függetlenséget akaró hintapolitikája. Találóan jegyezte meg országáról: „Afganisztán olyan, mint egy vergődő kecske egy éhes oroszlán és egy erős medve karjai között, vagy mint egy búzaszem két erős malomkő között".
A század kilencvenes éveire azonban kellőképpen megtépázta az angolok pandzsábi és afganisztáni pozícióit a brit korona alatt álló afgánok felkelése. A Szulejmán hegység afgán törzsei (juszuf-zai, mohmand, afridi, orak-zai, turi, wazir) Pandzsab angol uralom alá kerültek, de a gyarmati uralom kiépítése csak az ellenszegülő törzsek leverése után vált elképzelhetővé. Az említett törzsek ezt megakadályozandó, igyekeztek szorosra fűzni kapcsolataikat a kabuli kormánnyal.


Az angolok 1891-ben kiterjesztették uralmukat a Kuram völgyében élő turikra, majd hamarosan az orak-zai törzs ellen is megindultak a támadások. Abdurrahman jól látta, hogy a lázadó törzsek harcának segítségével enyhítheti az angol befolyást országában. De az 1892. évi orosz támadás elhárításakor ismételten angol segítséget volt kénytelen igénybe venni. Ennek viszont az volt az ára, hogy el kellet ismernie a keleti (előbb felsorolt) afgán törzsek angol uralom alá kerülését, s le kellett mondania harcuk további segítéséről. Az uralkodó és Sir Mortimer Durand közötti tárgyalások során létrejött egyezmény (1893. november 12.) meghatározta Brit-India és Afganisztán ideiglenes határát is. Ezt a tűzszüneti vonalat hívja a történetírás Durand-vonalnak. Az angolokhoz került vitatott terület „Független Törzsek Sávja" néven lett közismert. A Durand-vonalat a Szulejmán-hegygerinc hágóinál húzták meg, elvágva a téli és a nyári legelőket, szétszakítva a renitens törzsek életterét, megosztva az afgánokat, a törzsek zömét Brit-India gyarmati területeihez sorolva, elhintve a viszály magvát. De ezt az abszurd helyzetet még az angolok sem tekintették államhatárnak, Abdurrahman emír pedig csupán „a felelősség zónái ideiglenes határának". Ugyanakkor a nagyhatalmak megegyezése Afganisztánnak mint ütközőállamnak olyan területeket is juttatott, melyekig az afgánok még nem hatoltak. A Durand-vonal, a megosztás okozta feszültséget belső hódításokkal igyekeztek levezetni, a század végéig került sor Káfirisztán iszlámra térítésére, Hazaradzsat pacifikálására, az Amu-Darja bal partján fekvő üzbeg kánságok és a türkmen steppék meghódítására.

Az angoloknak még a megosztás elvének alkalmazásával sem ment könnyen a Független Törzsek területeinek az annektálása. Az afridik és wazirik évtizedekig kitartóan harcoltak a betolakodók ellen. Az angol-orosz függés alatt (1907) álló Afganisztán sokáig fel sem vetette a határon túliak ügyét, sőt amidőn 1917-ben kitört a felkelésük, afgán csapatok is részt vettek a lázadás elfojtásában. A független Afganisztán létrejötte után (1919) a reformjait a törzsi felkelésektől joggal félő Amanulla sem merte komolyan felvetni a brit uralom alatt élő afgánok ügyét. Ez élesen csak a második világháború után vetődött fel, amikor az angolok kivonultak Indiából (1947) és létrejött az önálló India, valamint a muszlim lakosságot tömörítő független Pakisztán. A pastun (afgán) és a beludzs lakosságnak csak e két, hindu és muszlim alapon szerveződött új állam közti hovatartozásról volt lehetősége szavazni. Afganisztán ekkor erélyesen tiltakozott az új határok miatt, mivel jogtalannak érezte, hogy a Durand-vonal legyen a pakisztáni-afganisztáni határ, mely ténylegesen lezárhatatlan és ellenőrizhetetlen, mert törzsi területek közepén húzódik, ősi legelőrendszereket oszt meg. Ettől kezdve a két ország között állandó viták és ellenségeskedés tárgyát képezte a Pakisztánban élő afgán kisebbség ügye. 1950-ben a pakisztáni kormány, válaszul az afgán követelésekre, lezárta a két ország közötti határt, s ezzel elzárta Afganisztánt a legközelebbi óceáni kikötőtől, Karachitól, ahol eddig bekapcsolódott a világkereskedelembe. 1955-ben Pakisztán meg akarta szüntetni a nyugati területein élő afgánok különállását (az 1947-ben létrehozott Törzsi Igazgatóságot), s ez újabb konfliktust okozott a két ország között. 1961-ben ismét kiéleződött az afgán-pakisztáni viszony. A határok lezárását nemcsak az afgán külkereskedelem sínylette meg - amit egyre inkább a Szovjetunión és Iránon keresztül szárazföldi utakon kellett lebonyolítani -, hanem a határ két oldalán élő nomád törzsek is. Téli-nyári vándorlásaik ezáltal lehetetlenné váltak, egy több évszázados vándorlási rendszert kellett megváltoztatni s többszázezer nomádnak kellett új téli szállásokat keresnie 1962 nyarán afgán területen. Több törzs véglegesen megváltoztatni kényszerült ősi migrációs útvonalát.

Afgán részről a határ menti afgánok problémája, a pastun kérdéssel kapcsolatban mint megoldás, két alternatíva merült fel; egyrészt a soviniszta irányzat által (az Afghan Millat, „Afgán Nemzet"-párt) javasolt Nagy-Afganisztán, illetve egy, Afganisztánnal baráti, önálló állam, Pastunisztán létrehozása. Ez utóbbi a Durand-vonal túloldalán élő afgánok függetlenségi mozgalmának elképzelése, melyet 1928-tól a Khudai Hizmatgar („Isten Szolgái"), Gafar kán pártja fogott össze. Később ez a mozgalom fia, Wali kán Pastunisztán programján keresztül eljutott a pakisztáni Nemzeti Awami Pártig, Adzmal Khattak marxista mozgalmáig, illetve kitermelt egy autonomista irányzatot is.
A pakisztáni-afgán viszonyt ekkor már nemcsak az afgán kérdés tette feszültté, hanem a beludzs is. Az Indiai-óceánhoz vezető utakkal átszőtt Beludzsisztánt épp úgy megfosztották az angolok a Goldsmid-vonallal, mint az afgán törzseket a Durand-szerződéssel.

 


Forrás: 

 Katona Magda: A soknemzetiségű Afganisztán

               Katona Magda:  Afganisztán és az afgánok
                Varga csaba Béla: Afganisztán - a legyőzhetetlen

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.