Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Afganisztán és a pastuk története 3.

2014.04.25

1826-ban Doszt Mohamed személyében hatalomra jutott Afganisztánban a Barakzai-dinasztia. Ez az uralkodó család egészen 1973-ig, a monarchia megdöntéséig birtokolta az afgán trónt.

 Doszt Mohamed rendet teremtett a belviszályok sújtotta Afganisztánban és hamar népszerű uralkodóvá vált. Balszerencséjére azonban az ország éppen ebben a korszakban sodródott bele a térség két nagy gyarmatosító hatalma, Oroszország és Nagy-Britannia vetélkedésébe, a Nagy Játszmába. 1836-ban a britek megpróbálták rávenni az afgán uralkodót, hogy álljon az ő oldalukra. A tárgyalások nem vezettek eredményre, mivel az afgánok maguknak követelték a szövetségért cserébe Pesavárt. Az ősi pastu város, Pesavár ugyanis ekkoriban a szikhek kezében volt. A britek nem kívánták teljesíteni az afgán kérést, mivel féltek, hogy ezzel megromlik jó viszonyuk a szikh maharadzsával. Doszt Mohamed inkább az oroszok felé kacsintgatott, abban a reményben, hogy segítségükkel visszaszerezheti a régi afgán területeket. Brit-India főkormányzója, Lord Auckland úgy vélte, hogy ebben a helyzetben legjobb védekezés a támadás: ha az afgán emír az oroszokkal barátkozik, meg kell dönteni hatalmát és olyan uralkodót kell ültetni a helyére, aki hajlandó figyelembe venni a Brit Birodalom érdekeit. A britek a korábban Afganisztánban megbuktatott uralkodót, Sudzsa Sahot támogatták..

1839-ben a brit hadsereg megtámadta Afganisztánt. Hamar bevették Kabult, Sudzsa Sahot pedig visszaültették az afgán trónra. Doszt Mohamed száműzetésbe vonult és a harc folytatását fiaira bízta.  Kabul és a nagyvárosok az angolok kezében voltak, de a vidéket az ellenálló pastu harcosok uralták, akik komoly nehézségeket okoztak a briteknek. 1841-ben Kabulban felkelés tört ki az idegen uralom ellen, a briteket kiűzték a fővárosból. Ekkor már Doszt Mohamed fia, Akbar Khan állt a lázadók élén. A britek egyre inkább hiányt szenvedtek utánpótlásban, a felkelő afgánoknak azonban óriási tartalékaik voltak. A kabuli angol és szipoj helyőrséget hamarosan megsemmisítették. Az eset megrázta az angol közvéleményt. Felszabadultak a nagyvárosok is és Sudzsa Sah uralmát megdöntötték majd végeztek vele a felkelők. 1842-ben történt ez, az ország új uralkodója Akbar Khán, Doszt Mohamed fia lett.

1845-től ismét Doszt Mohamed uralkodott. Az angolok elleni győztes háború után európai mintára modernizálta az afgán hadsereget. Doszt Mohamed gyalogos és lovas ezredeket hozott létre. Az uralkodó igyekezett figyelembe venni a törzsek hagyományait, ezért egy ezredbe mindig azonos területről kerültek be a katonák. Mire elérkezett a második angol-afgán háború, egy korszerű, erős afgán hadsereg szállt szembe a hódítókkal.

1868-tól Ser Ali Khán uralkodott Afganisztánban. Az uralkodónak ugyanúgy meg kellett vívnia a maga háborúit rokonaival, majd az angolokkal, mint híres elődeinek. Az angolok az orosz invázió veszélyére hivatkozva előkészületeket tettek egy újabb Afganisztán elleni háborúra. 1878-ban a britek 40 ezres sereggel elindultak Kabul ellen. Kitört a második angol-afgán háború.

Ez a háború nagyjából ugyanolyan forgatókönyv szerint zajlott le, mint az első.  Az angolok könnyen elfoglalták Kabult. Ser Ali Khan elmenekült, hamarosan pedig meghalt. Az oroszok nem avatkoztak be az újabb angol-afgán konfliktusba. Kabulban hamarosan zavargások törtek ki és az angol nagykövetet – akárcsak 1841-ben – meggyilkolták. Az angolok bosszúja, a tömeges kivégzések és letartóztatások azonban nem ijesztették meg az afgánokat. A hegyvidéki törzsek fellázadtak, a mollahok pedig a hitetlenek elleni szent háborúba szólították a harcosokat. A korszerűen felszerelt angol csapatoknak nem okozott gondot legyőzni az afgán hadsereget, de tehetetlennek bizonyultak a törzsi szabadcsapatok ellen. A britek végül úgy vonultak ki Afganisztánból, hogy látszólag katonai győzelmet arattak, azonban céljaikból semmit nem tudtak megvalósítani. 1880-ban hazatért Doszt Mohamed unokája, Abdul Rahman és ő lett az új afgán uralkodó, egészen 1901-ig.

Abdul Rahman úgy akart a külföldi – orosz és angol – befolyásnak véget vetni, hogy lezárta az ország határait. 1887-ben orosz-brit határegyezmény rögzítette Afganisztán északnyugati határait, majd az 1893-as Durand-szerződéssel meghúzta az ország keleti határait is. Jelentős pastuk lakta területek kerültek ekkor Brit-Indiához. (Ma Pakisztán részei)

A brit-indiai pastu törzsek megőrizhették függetlenségüket, sohasem fizettek adót a kormánynak. A britek a pastuk részére kialakították az autonómiával bíró Határtartományt. Az itt állomásozó briteknek hamar meg kellett tanulniuk, hogy a harcias pastu törzsek ellen a hagyományos hadviseléssel, semmit nem tudnak kezdeni. A pastuk mesteri fokon értettek a klasszikus gerillaharcmodorhoz. Jól ismerték a terepet, mozgékonyak voltak. Kerülték a nyílt összecsapást a jobban felfegyverzett angol csapatokkal, inkább lesből támadtak, mint ahogy késöbb unokáik és dédunokáik is majd lesből támadnak az oroszokra, majd az amerikaiakra.

Afganisztánban Abdul Rahman számos újítást vezetett be. Uralkodása (1880-1901)alatt szembekerült az afgán társadalom szinte minden rétegével. Az ellenállókat azonban kemény kézzel leverte. Nem csoda, hogy a történelem könyvekbe Vasemírként került be. Országa semlegességéért rendszeresen komoly támogatást kapott az angoloktól. Ebből a pénzből erős és korszerű hadsereget szervezett. A lázadó törzsfők hatalmát hamar letörte. Egy időben még a befolyásos papsággal (mollahok) is szembe került. Létrehozta Afganisztán új, egységes bírósági rendszerét, ami megfelelt a mollahoknak és a hagyományokhoz ragaszkodó törzsfőknek is, mivel az iszlám saria jogszabályaira alapozott és figyelembe vette a pasu törzsi hagyományt, a pastunválit is.

Abdul Rahman fellépett az ország vallási kisebbségei ellen. Hadjáratot vezetett a síita hitű hazarák ellen, majd az ország utolsó pogány népcsoportját, a nurisztániakat is az iszlámra térítette. Korszerűsítette az államgépezetet is, bevezette az egységes mértékrendszert és az ország saját pénzt kapott. Külpolitikájára az elzárkózás volt jellemző.

Abdul Rahman utóda, Habibullah (ur. 1901-1919) is folytatta a reformokat. Habibullah 1919 februárjában meghalt. Utóda, Amanullah (úr. 1919-1929) azt követelte a britektől, hogy ismerjék el országa teljes függetlenségét (tehát külpolitikai téren is). Amikor ezt a britek megtagadták, Afganisztán megtámadta Brit-Indiát. Kitört a harmadik angol-afgán háború.

Az afgán hadsereg 1919 májusában lendült támadásba. Az előretörő sereget a törzsi gerillák is támogatták. A brit-indiai sereg megállította a betörő afgánokat és lassan visszaszorította őket. Hamarosan az angolok behatoltak Afganisztánba. Amanullah fegyverszünetre kényszerült. A vereség ellenére Afganisztán elnyerte a teljes függetlenséget, amit a britek is elismertek. Az angol befolyás folyamatosan csökkent, és London komolyan tartott attól, hogy Amanullah megpróbálja visszaszerezni a brit-indiai pastu területeket.

Amanullah az 1920-as években nyugati mintára akarta modernizálni országát. A mollahokat magára haragította azzal, hogy például megtiltotta szakáll viselését. 1928-ban intézkedései miatt vidéken felkelés tört ki. 1929-ben a felkelők megdöntötték uralmát. Polgárháború és anarchia uralkodott néhány hónapig az országban. A belviszályoknak végül Amanullah unokatestvére, Nadir Sah (ur. 1929-1933) vetett véget. A felkelők vezetőit kivégeztette.

Nadir lassú lépésekkel, de folytatta Amanullah megkezdett reformjait. Nadirt fia, Zahir Sah 1933-ban követte az afgán trónon és egészen 1973-ig uralkodott. 1934-ben Afganisztán tagja lett a Népszövetségnek, nyitott a külföld felé. A második világháborúban az ország semleges maradt.

A második világháború után Afganisztán környezete alaposan átrendeződött. A brit gyarmatbirodalom összeomlott, 1947-ben független lett Pakisztán és India. Az afgán állam északi szomszédja, a Szovjetunió az egyik szuperhatalom lett, a másik szuperhatalom, az Egyesült Államok szemében is felértékelődött Afganisztán. Kabulnak az új nyugati szomszéddal, Pakisztánnal támadtak komoly ellentétei, elsősorban a Pakisztánban élő pastuk miatt. A pakisztáni pastu többségű területekről (Pastunisztán) továbbra sem mondott le az afgán kormányzat. (Ezeket a területeket az 1893-as Durand-szerződés szakította el Afganisztántól)

A hidegháború időszakában Zahir Sah országa igyekezett semleges maradni.  Zahir 40 éves uralkodása alatt Afganisztánban béke uralkodott, az ország fejlődött. Zahir óvatos reformokba kezdett. A nőknek nem volt már kötelező a csador vagy burka viselete. 1964-ben alkotmányos monarchiává alakult az ország. Hivatalos nyelv maradt a dari (perzsa) és a pastu.

1973-ban Mohamed Daud Khan – a király rokona – puccsal megdöntötte a monarchiát és magát Afganisztán elnökének nyílvánította. Kezdetét vette az Afgán Köztársaság kora, amely valójában Daud Khan diktatúrája volt. Az addig semleges külpolitikát Daud Amerika-barátsággal váltotta fel. Ezt persze nem nézték jó szemmel a szovjetek és előkészítették afganisztáni embereiknek, a helyi kommunistáknak hatalomra juttatását.

Az afganisztáni kommunista párt 1965-ben jött létre Afganisztáni Népi Demokrata Párt néven. Az ANDP hamarosan két frakcióra szakadt: Khalk (nép) és Parcsam (zászló) frakciókra. 1978 áprilisában a kommunisták megdöntötték Daud Khan hatalmát és Afganisztán új elnöke Mohammed Taraki lett. Az új vezetés a véres hatalomátvétel után hamar népszerűtlenné vált. A kommunisták gyorsan és radikálisan át akarták alakítani az afgán társadalmat. Kabulban földosztást terveztek, új polgári törvénykönyvet vezettek be és arra készültek, hogy egyenjogúsítsák a nőket. A konzervatív lakosság elutasította a radikális reformokat. Moszkva növekvő ingerültséggel szemlélte, hogy a kommunista vezetés Afganisztánban ingatag helyzetben van, és hogy az ország a polgárháború szélére sodródott. Már nem csak a falvak népe állt szemben a Taraki-rezsimmel, hanem a városokban is felkelések törtek ki. Számos vallási vezető szent háborút hírdetett a kommunisták ellen. 1979-ben Herátban felkelés tört ki. Hamarosan polgárháború kezdődött a kabuli kommunista rezsim hadserege és az ellenzéki mudzsahed fegyveres csoportok között. Moszkva utasítására Tarakit leváltották, helyére rövid ideig Hafizullah Amin került.

1979. december 27-én szovjet csapatok hatoltak be Afganisztánba, a szorongatott helyzetben lévő kabuli rezsim kérésére. Amin helyett Babrak Karmalt állították a szovjetek az ország élére. A kommunistaellenes muszlim harcosok, a mudzsahedek szent háborúba kezdtek a szovjetek és a kabuli kormány ellen. Külfüldről is számos muszlim harcos érkezett az ellenállók megsegítésére. A fegyveres szabadságharc néhány nagyváros kivételével egész Afganisztánra kiterjedt. A hosszú háború iszonyatos áldozatokkal járt. Másfél millió afgán civil halt meg, a lakosság jelentős része menekülni kényszerült, gyakran egész tartományok néptelenedtek el. Főként a szomszédos Pakisztánba érkeztek az afgán menekültek.

A kabuli rezsim hadseregének gyengesége miatt a szovjeteknek egyre több fronton kellett harcolnia a mudzsahedek ellen. Kiemelkedő vezetői voltak a muszlim ellenállóknak Ahmad Sah Maszúd, Gulbuddin Hekmatjar, Burhanuddin Rabbani, Iszmail Khan, Junusz Khalisz.

1986-ban Mohammed Nadzsibullah váltotta Karmalt a pártvezetői tisztségben. 1987 végén a szovjetek arról tájékoztatták a kabuli vezetést, hogy kifogják vonni csapataikat. A Szovjetunió kimerült, képtelen volt folytatni a harcot az ország nagy részét uraló mudzsahedek ellen. 1989-ben a szovjetek kivonultak. A kivonulás ellenére Moszkva továbbra is támogatta pénzzel és fegyverekkel a kabuli kommunista vezetést. Nadzsibullah hadserege egy ideig sikeresen vissza is verte a mudzsahedek támadásait. A fordulat akkor következett be, amikor 1991-ben összeomlott a Szovjetunió. Innentől Nadzsibullah kormánya magára maradt.

1992 áprilisában a mudzsahedek bevonultak Kabulba és megdöntötték a kommunisták hatalmát. A sokféle ellenálló szervezet azonban hamarosan egymással kezdett harcolni a hatalmi pozíciókért. Kitört az afgán polgárháború második része, amikor mudzsahed harcolt mudzsahed ellen...

Kabul urai Ahmad Sah Maszúd, Burhanuddin Rabbani és Abdul Rasid Dosztum lett. Velük szemben állt Hekmatjar és milíciája. Hekmatjar lövetni kezdte a fővárost. A tadzsik Rabbani és Maszúd, és az üzbég Dosztum az északi etnikai kisebbségeket képviselték. A pastuk viszont nem nyugodtak bele az északiak előretörésébe. A legerősebb pastu fegyveres csoportot Hekmatjar vezette.

Ellentétben a polgárháború szovjet szakaszával, amikor a harc főleg vidéken zajlott, most a nagyvárosokba – különösen Kabulba – tevődött át a hadszíntér. Kabul hamarosan romokban hevert… Az országban eluralkodott a káosz, a hatalom a helyi hadurak kezébe került. Ebben a zűrzavaros helyzetben emelkedtek ki a déli pastu területeken a radikális iszlámot és pastu nacionalizmust egyaránt hírdető tálibok. A tálibok hamar rendet teremtettek Kandahárban és a környező tartományokban, ezért is váltak a káoszt megelégelő lakosság körében népszerűvé. 1996-ban bevették Kabult is és lassan az ország szinte teljes területe a kezükre került. Maszúd, Rabbani és Dosztum csapatai északra vonultak vissza, de az ország területének már az ötödét sem uralták.

A tálibok vezetője, a nyilvánosság előtt alig szereplő Omar mollah lett Afganisztán új ura. Szigorú iszlám törvénykezést vezettek be és az al-Kaida nemzetközi terrorhálózat kiképzőtáborokat tarthatott fenn Afganisztánban. Ez a terrorszervezet követte el a 2001. szeptember 11-i támadásokat az Egyesült Államok területén. Az USA ezt követően követelte a táliboktól, hogy adják ki az al-Kaida vezetőit, köztük Oszama Bin Ladent. Mivel erre a tálibok nem voltak hajlandók, 2001. október 7-én az USA és szövetségesei megtámadták Afganisztánt. Két hónap alatt visszaszorították a tálib erőket. Amerikai segítséggel a tálibellenes Északi Szövetség elfoglalta az ország teljes területét. 2001 decemberében egy rövid ideig Burhanuddin Rabbani lett az ideiglenes elnök, de hamarosan Hamid Karzai személyében az amerikaiak új államfőt neveztek ki.

Az ország a nyugati hatalmak megszállása alá került. Karzai – aki nemzetisége szerint pastu – 2004-ben demokratikus választást nyert, majd 2009-ben is újraválasztották. Ülésezni kezdett a parlament, a Loja Dzsirga. Az ország hivatalos neve Afganisztáni Iszlám Köztársaság lett, új közigazgatást vezettek be, egyes hadurak hatalma azonban továbbra is érvényesülhetett saját területeiken. 2005 után újrakezdődött a tálibok felkelése, elsősorban a pastu többségű vidékeken lángolt fel a harc. A megszálló nyugatiak ellen küzdő tálibokat és a velük szövetséges kisebb gerillacsoportokat Amerika nem tudta véglegesen legyőzni.

 

Forrás: Varga Csaba Béla: Afganisztán - a legyőzhetetlen. Kelet Kiadó, 2010.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.