Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Afganisztán etnikai helyzete

2014.04.21

 

Az afgán ütközőállam kialakulásának sajátságai
 
Afganisztán a brit-indiai és a cári gyarmatbirodalom közötti közvetlen érintkezésből
eredő konfliktusok elkerülésére kialakított mesterséges ütközőállam.
A 19. század második felében, miután Oroszország meghódította Közép-
Ázsiát, a brit-indiai gyarmatbirodalom és a cári Oroszország közvetlen
érintkezését elkerülendő mesterséges határok kialakítása következtében az
államalkotó nemzet, a pastunok (vagy más néven afgánok) Afganisztánban alig többséget
(50–51%) alkotnak, míg az 1893-as Durand-szerződés értelmében az afgán
(pastun) etnikum mintegy kétharmada az afgán ütközőállam határain kívülre került (napjainkban is a pastuk kétharmada, 30 millió fő Pakisztánban él) Amikor Afganisztán határait különböző nemzetközi szerződésekkel kijelölték, a térség népeinek még nem volt kialakult nemzettudata.
Az afgán (pastun) etnikum nemzettudatát a brit gyarmati törekvésekkel
szembeni függetlenségi háborúk (1838–1841, 1878–1880 és 1919) alakították,
továbbá a brit-indiai gyarmatbirodalomhoz került etnikai testvéreik sorsa felett érzett aggodalom, valamint az ütközőállam-helyzet.
1864-re befejeződött Közép-Ázsia orosz meghódítása, a britek pedig 1871-ben kijelölték Afganisztán új, déli határait (Goldsmid-szerződés). Miután 1885-ben a két birodalom csapatai farkasszemet néztek egymással, két évvel később angol–orosz egyezmény jelölte ki Afganisztán északnyugati és nyugati határait. 1895-ben ütköző folyosót juttattak Afganisztánnak, annak érdekében hogy ne érintkezzen egymással az orosz és a brit birodalom. Ezzel befejeződött az afgán ütközőállam kialakítása új határok között, azóta nem változtak az ország határai. Afganisztán a Durand-szerződés megkötése óta időről-időre megfogalmaz területi igényt az elcsatolt pastun területek visszaszerzésére. Ez az elszakított terület a mai Pakisztán nyugati része, Pastunisztán néven is ismert, központja Peshawar. A pakisztáni pastunok Khyber-Pakhtunkwa tartományban, a Törzsi Területeken, valamint Beludzsisztán tartomány északi részén koncentrálódnak.
 
Afganisztánban az államalkotó pastunok (afgánok) belső hódítások és telepítések révén igyekeztek kitölteni azt a teret, ahol a 19. század végén kisebbségben vagy alig-többségben voltak. 1880-ban elfoglalták Hazaradzsát (a hazara nép területe) központi hegyvidékét, majd az Amu-darja bal partján elterülő üzbég városállamokat (Maimana, Andhkoi, Akcsa), végül
1891-ben iszlámra térítették a keleti hegyvidék dard lakosságát, területüket
Nurisztánnak (a Felvilágosodás Országa) nevezték el. A meghódított területekre pastun törzseket telepített a központi kormányzat, hogy biztosítsa az ország északi részében is az afgánok hegemóniáját, másrészt azért, hogy elejét vegye a monarchiát megdöntő törzsi felkeléseknek. Amanullah sah idején (1919–1929) vezették be a sorkatonai szolgálatot. Ez a pastun törzseket, amelyek saját területükön törzsi kötelékeikben látták el a határok védelmét,
nem érintette. A tádzsik, hazara, üzbég katonaság törzsi felkelések ellen lett volna hivatott védeni a monarchiát. Kiépítésére azonban nem került sor. Ezt a politikát folytatta Záhir sah belügyminisztere, Gul Mohamed Mohmand is, pastunokat telepítve északon és nyugaton a határövezetbe.
Napjainkban is jellemző, hogy Észak-Afganisztánt több etnikum lakja: tadzsikok, üzbégek, türkmének, hazarák, de szép számmal pastunok is, akik főként a határ mentén élnek Észak-Afganisztánban. Ennek a meglehetősen tarka etnikai helyzetnek volt köszönhető, hogy Afganisztánban nem voltak szecesszionista mozgalmak, a tadzsikok, üzbégek és türkmének nem kívántak a szomszédos anyanemzetekhez csatlakozni, vagy Afganisztánból kiszakadni.
 
Az afgán (pastun) nacionalizmus kialakulása és sajátosságai
 
Az afgánok a Durand-szerződés (1893) után igyekeztek feldolgozni azt a tényt, hogy etnikai testvéreik túlnyomó többsége Brit-Indiához (mai Pakisztán) került. Az afgánok a mai napig nem ismerik el a Durand-szerződés rendelkezéseit, az afgán nacionalizmusnak sarokköve lett a pakisztáni pastun területek visszakövetelése, és ezzel Nagy-Afganisztán megvalósítása. Egy másik elképzelés szerint a pakisztáni pastun területek elszakadnának Pakisztántól és Pastunisztán néven egy afgánbarát állam jönne létre.
 
Afganisztán lakói az államot az 1970-es évekig a pastun dinasztiákkal azonosították. Az afgán állam a pastun nacionalizmust a Durand-vonal mindkét oldalán támogatta. A Nagy-Afganisztánt létrehozni kívánó politika miatt gyakoriak voltak a súrlódások Pakisztánnal. Napjainkra visszaszorult a kabuli kormányzat pastun nacionalista politikája. A 2004-es afgán alkotmány már az 1990-es évek belharcainak és helyettesítő háborúinak etnikai
fragmentációját tükrözte. Ennek értelmében az ország pastunok, tádzsikok,
üzbégek, hazarák, ajmakok, türkmének, beludzsok, arabok, gudzsárok, pamíri
és núrisztáni etnikai csoportok, brahúík, qizilbasok, pasaík közös hazája.
A himnusz pastu nyelvű, de 13 nemzetiséget név szerint említ.
 
A határon túli pastunok és beludzsok támogatása – mivel Pakisztánnal
folyamatosan romlott a viszony – nagy hangsúlyt kapott. Amikor 1977-ben
pakisztáni és iráni csapatok együttesen verték le a több éves beludzs felkelést,
a beludzs nacionalista vezetők még Daúd elnök idején leltek Afganisztánban
menedéket, ahol egészen 1992-ig, a Nadzsíbullah-rezsim bukásáig működtek
táboraik.
 
A nemzetiségek személyi okmányokba történő bejegyzése a szovjet bevonulást (1979)
követően, Babrak Karmal idején történt.
A 2004-es alkotmány a kisebbségek jogairól csak általánosságban rendelkezik.
A nemzeti, etnikai kisebbségek jogait pusztán a szabad nyelvhasználatra
korlátozza, akárcsak az 1978-as forradalmi tanácsi dekrétumok. Az új
alkotmány – ellentétben az 1964-es alkotmánnyal, ahol a pastu nemzeti és
hivatalos nyelv, míg a dari csak hivatalos nyelv – nem rendelkezik nemzeti
nyelvről. „Az országban két hivatalos nyelv van, a pastu és a dari” – állapítja
meg, de az ország nemzeti himnusza pastu nyelvű. Bármely más, az országban
beszélt nyelv, így az üzbég, türkmén, beludzs, núrisztáni stb. nyelvek
(ezeket említi az alkotmány név szerint) törvény előtti, kulturális és médiumokban
való használata megengedett.
 
Az új afganisztáni párttörvény értelmében tilos etnikai, regionális vagy nyelvi alapon pártot alapítani. Ennek ellenére a legtöbb párt etnikai alapon szerveződött.
Az afganisztáni kisebbségek – tadzsikok, hazarák, üzbégek, türkmének – nemzeti tudata a 20. század végére alakult ki, de sem etnikai államért, sem autonómiáért nem harcolnak. A politikai hatalomból szeretnének minél nagyobb részt kapni. A jelenlegi erős elnöki hatalommal szemben erős parlamenti rendszert szeretnének, etnikai egységen alapuló választókerületeket, egyes vezetőik pedig egyenes Afganisztán föderatív átalakítása mellett szállnak síkra. Ezt persze a többségi nemzet – a pastunok – nem akarják.
A föderatív átalakulás csak az északi hadurak pozícióit erősítené. Afganisztánból azért sem lehet svájci mintára föderatív államot létrehozni, mert etnikailag sem tiszta, sem többségi föderatív egységeket nem lehet létrehozni. Ha az északi kisebbségek által követelt föderális átalakulás megvalósulna Afganisztánban, az az ország kettészakadásához vezetne és teljesen destabilizálná a régiót.
A többségi pastunok érdeke, hogy fennmaradjon az erős központi kormányzat és ezzel elejét vegyék Afganisztán szétesésének. Afganisztánra etnikai értelemben az Észak és Dél ellentét a jellemző. Délen ugyanis egy tömbben élnek a pastunok, míg Észak-Afganisztán igen tarka etnikai képet mutat. A Karmal-féle kisnemzetiesítési politika (1980-as évek) és a mudzsáhíd kormányzat (1990-es évek eleje) dezintegrációs tendenciáikövetkeztében az országban az Észak–Dél ellentét mélyült. Ez a Karzaí-kormány évtizede alatt sem enyhült, sőt az etnikai haduraknak a politikai hatalomba való visszahozatalával komoly törésvonallá terebélyesedett, amely beleágyazódott a politikai rendszerbe.
 
Afganisztán etnikai szerkezete
Afganisztán nem tekinthető homogén államnak, inkább többnemzetiségű ország, ahol a lakosság etnikai, vallási és nyelvi tekintetben igen megosztott. Ennek ellenére a ez a sokszínű etnikai struktúra erős nemzettudattal párosul, a lakosság többsége kohézív nemzettudattal rendelkezik, elsősorban afgánnak tekinti magát, és csak másodsorban valamely etnikumhoz tartozónak.
Az országban utoljára 1979-ben volt népszámlálás. A 2011-es becslés 30 millióra tette Afganisztán összlakosságát.
Az államalkotó etnikum, a pastunok (pastuk) kelet-iráni nyelven beszélnek, kialakulásukban szaka-szkíta és heftalita elemek is részt vettek. A pastunok törzsi kötelékekben élnek. A pastuk alkotják a lakosság szűk többségét (51-55 százalék). A Hindukustól délre összefüggő
tömbben, de északon és a nagyvárosokban, azaz ma már az ország minden régiójában megtalálhatók. Jelentős részük nem pastuul beszél, hanem a dari nyelvet (közép-ázsiai perzsa) használja. A pastu az államalkotó nemzet, Afganisztán uralkodóinak és vezetőinek nagy többsége ezen etnikumból került ki.
A tádzsikok folyóvölgyek, oáziskultúrák letelepedett földművelői és városlakók. Etnogenezisükben fontos szerepet játszottak a kelet-iráni népek (baktriaiak, szogdok, szakák) és a perzsák. Nyelvüket Afganisztánban darinak nevezik, ami a perzsa (fárszi) nyelv közép-ázsiai változata. A tádzsikok egyik népcsoportja az ajmakok, akik Timur Lenk turku-mongol harcosainak és a helyi tádzsik lakosságnak a keveredéséből alakultak ki. A tádzsikok aránya (az ajmakokat is ideszámítva) kb. 25-30 százalék. Elsősorban az ország északi részén élnek, főként nagyvárosokban. Az elmúlt századokban – és napjainkban is – a pastukkal szemben vetélkedtek a hatalomért, a minél nagyobb befolyásért.  
Szintén Észak-Afganisztán lakói a török nyelvű üzbégek, akik a lakosság 6-8 százalékát alkotják. Zömük letelepedett földműves vagy városlakó.
Afganisztán harmadik legnagyobb etnikuma – a pastu és a tádzsik után – az ország középső részén élő hazara nép. A lakosság 9-10 százaléka hazara. A hazarák kialakulása a perzsiai mongol állam kialakulásához köthető. Hulagu Khán unokája, Gazan Khán Perzsiában vette fel az iszlámot, ezért annak síita, tizenkét imámos ágát fogadta el. Gazan Khán hadvezére, Nikudar-oglán harcosai és a helyi tádzsik lakosság keveredéséből alakultak ki Afganisztán
középső, Hazaradzsátnak nevezett hegyes fennsíkján, Ghór és Bamián
térségében. A perzsa nyelv török és mongol szavakkal kevert, úgynevezett
hazaragí nyelvjárását beszélik. Afganisztán többi etnikumától eltérően a hazarák az iszlám síita irányzatát követik (a többi etnikum szunnita muszlim).
A lakosság fennmaradó 5-6 százalékát teszik ki a kisebb etnikumok: a beludzsok, pamíriak, türkmének és dard-nurisztáni népek.
 
 
 Forrás:
Katona Magda: Nemzet, állam, kisebbség Keleten
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.